Megismerés és erkölcs
Etika a megismerési rendszerek határán
Lévén, hogy ezt az előszót utólag írom az alább következő gondolatmenetek elé, így visszatekintve már látható, hogy ez az írás részben személyes hangvételűre sikeredett, nemcsak egy, az adott témát körüljáró és azt feldolgozó racionális-objektív etika-esszévé. Ami jól is van így, mivel a cikk jellegének megfelelően, a saját pszichológus–asztrológus–családállító–tanári létem és identitásom kell, hogy a kiindulópont legyen, amennyiben erkölcsről és etikáról írok. Tisztában vagyok vele, hogy az itt leírtak egyike-másika sokak számára szinte teljesen elfogadhatatlan lehet – például akár pszichológus kollégák számára is –, ám úgy tűnik, hogy közeleg az ideje egy olyan típusú szemlélet-váltásnak, amely elősegítheti, hogy akár a pszichológia, akár a többi tudomány belépjen a következő kibontakozási fázisba – és ez az írás már ennek a szellemében született.
Az etika a társadalmilag elfogadott és erkölcsileg érvényes, elvi – ám a gyakorlati magatartást definiáló – szabályok, normák, ítéletek összessége. Egy ideig a társadalmilag elfogadott és az erkölcsileg érvényes ütközött bennem, mivel a legfőbb erkölcsi parancs számomra az objektíven létező Törvény, melynek én szükségszerűen, az emberlétből fakadóan, mindenkor csak egy többé-kevésbé töredékes, ám reményeim szerint egyre inkább tisztuló lenyomatát voltam-vagyok képes érzékelni. Megpróbálok egyre inkább ennek a belső Törvénynek, a saját törvényeimnek megfelelően élni, és ez határozza meg, hogy milyen erkölcsi értékeket tartok fontosnak.
Amíg fennállt, addig a fent említett feszültség forrása az önmagamon belüli személyiség-részek közötti ellentét volt, melyek több lényeges ponton szemben álltak egymással. Minekutána 20-as éveim elején sült-bolondnak gondoltam mindenkit, aki nem a szigorúan vett racionalitásnak megfelelő dolgokban hitt, így ma teljesen meg tudom érteni azokat, akik népbutító őrültségnek tartják az asztrológiát, amiről viszont az utóbbi 30 évben bebizonyosodott számomra, hogy egy koherens, működő és adekvát személyiség-leíró módszer, amelynek a vonatkoztatási rendszere azonban nem egyezik meg a tudományéval. C.G. Jung ide tartozó megállapítása még ma is botránykő lenne: „Az asztrológia nyilvánvalóan sokat tud nyújtani a pszichológiának, de az már kevésbé nyilvánvaló, hogy a pszichológia mit adhat idősebb testvérének.” (nota bene: rengeteget, ugyanis az asztrológia gyakorlati alkalmazása miatt minden asztrológusnak tanácsos lenne pszichológiai felkészültségre is szert tenni…).
Amit Isaac Newton válaszolt Edmund Halley-nek (a róla elnevezett üstökös felfedezőjének), amidőn az felelősségre vonta, hogy miért fecsérli az idejét olyan ostobaságra, mint az asztrológia – „Nyilvánvaló, hogy Ön nem tanulmányozta az asztrológiát, míg én igen.” –, az ma is nagyon időszerű. Mégpedig azért, mert – ahogy azt én is tettem egykor – a mai kritikusok is, a tudományra hivatkozva, úgy utasítják el az asztrológiát, hogy nem ismerik az alapelveket (időminőség, szimbolikus-analógiás gondolkodás, a bolygómozgások szinkron-analógiája és a metaracionális átlátás), illetve nincs gyakorlati tapasztalatuk, ergo, a kritika tudományos ismérvei az esetek döntő többségében hiányoznak. Hozzá kell, hogy tegyük azonban, hogy az asztrológia soha nem válhat tudománnyá a jelenlegi, szigorúan vett tudományos paradigmában, mivel a létezés szélesebb spektrumát veszi alapul, mint az anyagelvű tudomány, ebből kifolyólag az ilyen értelemben vett tudományos diszciplína szűkebb keresztmetszetű feltételeinek soha nem lehetne képes maradéktalanul eleget tenni.
Mivel emberek ezreivel végzett asztrológiai tanácsadás után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a horoszkóp a bennünk közreható erők/energiák/szerepszemélyiségek működési modellje, mely a mindenkori kihívásainkat, megoldandó feladatainkat is körvonalazza, így könnyen belátható, hogy annak idején ez milyen etikai-erkölcsi problémákat vethetett fel bennem a pszichológus-identitásom és elköteleződésem kapcsán. És ha esetleg úgy tűnne az eddigiekből, hogy számomra mindössze az volt a probléma, hogy a pszichológia mindmáig nem akceptálja ezt a módszert, ez valójában nem így van. Az asztrológia jelenlegi formájában szintén félmegoldás, mivel olyan erős, intenzív tudás-, és ismeretanyagot ad a vele foglalkozók kezébe, hogy annak alkalmazása megfelelő pszichológiai felkészültség híján katasztrófákhoz vezethet (és sajnos, időnként vezet is…).
És ezzel párhuzamosan a pszichológiának komoly szüksége lenne egy olyan általános leíró modellre, mint amit – számomra immár bizonyítottan – az asztrológia nyújtani képes; leginkább azért, amit Mérő László úgy fogalmazott meg, hogy a pszichológia „pre-paradigmatikus” állapotban van mind a mai napig: vagyis nincs (és soha nem is volt) egy általánosan elfogadott, egységes értelmezési kerete. A másik oldalról közelítve viszont a mai kor kihívásainak már nem felel meg az asztrológusok olyasfajta képzése, ami az elmúlt évezredekben elegendő volt, és amelynek, többek között, a „Jósolja meg nekem a jövőmet!” – attitűd köszönhető. A horoszkóp nyújtotta hatalmas ismeretanyag következtében nagyon könnyű beleesni az omnipotencia csapdájába, és felvenni a mindentudó, útmutató fárosz szerepét. Ehhez képest a horoszkóp valójában egyedülálló lehetőség a bennünk ható erők feltérképezésére, és ily módon a szabad akarat és a választás felelősségének a tudatosítására.
A választás felelősségét szem előtt tartva, legtágabb értelemben véve akkor cselekszem etikusan, ha az egyén, az élet, és a faj szempontjából előrevivő, hasznos dolgot cselekszek. Ez minden egyes konkrét esetben azt jelenti, hogy olyat és úgy cselekedjek, amit én, a mindenkori átlátási szintemen ilyennek gondolok. Vagyis, ha indíttatásom van a társadalmi–emberi közjóval és az egyéni boldogulással való foglalkozásra (márpedig nekem sajnos, vagy hál’ Istennek van), akkor végső soron nincs más választásom, mint az általam leképezett Törvénynek, az Egyetemes hierarchiának a képviselete. És a bennem lakozó konformitás, illetve a másokért, az előbbrejutásért tenni szándékozó részem között ezen a ponton volt a legélesebb az ellentmondás, mivel a jelenlegi közegtudat, amibe be vagyunk ágyazva, nem akceptálja, elutasítja az általam érzékelt egyik leghatékonyabb segédeszközt. És mivel a közegtudatot az elmúlt 200 évben jobbára a tudomány alakította olyanná, amilyen (rengeteg szempontból: hála Istennek!), így hát a tudományos paradigma egyik következményeként fogható fel ez a fajta elutasítás is.
Következményetikai szempontból vizsgálva a kérdést, fő az eredmény. Ha így tekintünk a tudományra, akkor úgy tűnik, hogy rengeteget tudunk, de szinte semmit sem értünk. A mai általános állapotok elválaszthatatlanul hozzákötődnek a tudomány elmúlt 200 éves diadalútjához (ami a praktikum, a hétköznapi élet élhetősége és kényelme szempontjából tényleg fantasztikus sikertörténet). Kezdetektől jelen volt, és a pszichológiának – nagyon helyesen – ma is az egyik vezérlőelve a „Primum nil nocere!” (nem-ártás). De ha megnézzük, hogy ezt látszólag szem előtt tartva, milyen borzasztó dolgok létrejöttéhez asszisztált a tudomány, akkor felmerül a gyanú, hogy ezt a fajta, feltétlen jóra törekvést talán a „sötét” oldalnak a felszíni tudatból történő teljes száműzése mellett hajtottuk végre, amely részünk így, a tudattalanból fejtve ki a hatását, csúnya gáncsokat vetett a valóban szép és nemes törekvéseink útjába. Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy ne törekedjünk a jóra, de a polaritás automatikus hatásmechanizmusait sem lenne szabad figyelmen kívül hagyni. „Minden erőnek szüksége van az ellenerejére, hogy kifejthesse a hatását.” – szól az ősi törvény, mely a dialektikus materializmusban az ellentétek harcaként köszönt csak vissza, de a fenti értelemben nem épült be a köznapi felfogásunkba.
Ha az etikus döntés prioritásait nem a faj/élet/egyén szempont-rendszer mentén, hanem az ösztön, érzelem, és értelem közti egyensúlyra törekvés felől vizsgáljuk, akkor úgy tűnik, hogy az elmúlt időszakban túlságosan is az értelemre voksoltunk, minek következtében világunkban sokszor az érzelmek és az ösztönök kontrollálatlan tombolását láthatjuk (nem mintha a történelem korábbi szakaszaiban ez másként lett volna – akkortájt még a kulturáltság és tudatosultság is hiányzott a mindennapokból). Ahogy a polaritást sem lehet emberi szinten felszámolni, úgy ennek egyenes következményeként a tudatban a mellőzött részeink is helyet követelnek maguknak – mind egyéni, mind társadalmi szinten. Az asztrológia, mint diagnosztikai eszköz ez ügyben nagyon sokat segíthetne, mivel rávilágít a társadalmi folyamatok lélekenergetikai mozgatórugóira egyéni és kollektív szinten egyaránt, és megmutatja, hogy az erkölcs mely hatásoknak engedelmeskedve alakul olyanná az adott korszakban, amilyenné éppen akkor-ott formálódik; valamint azt is, hogy ezen belül, egy aktuális periódusban milyen energiák manifesztálódnak, létrehozva ezzel a mindenkori erkölcsi-morális miliőt. És következő lépésben aztán majd ez a társadalmi morál fogja meghatározni a benne élő egyének erkölcsi kötelességeit.
Kötelességetikai szempontból vizsgálva a helyzetet, ha a szituáció és a belső morál között ésszerű összevetést alkalmazok, akkor azt kell, hogy mondjam: változásra van szükség! Ezt egyaránt értem személyes, egyéni, és társadalmi, tudományos szintre is. Egyénileg (sem „átlagemberként”, sem segítő foglalkozásúként) sokszor nincs meg az a vonatkoztatási keretünk, amire ráépíthetnénk az életünket, amiből automatikusan következik nem kevés társadalmi probléma – például a mindannyiunkat jellemző szorongások egy része innét eredeztethető –, a tudományból pedig éppúgy hiányzik a magasabb/szubtilisabb dimenziók ismerete, mint ahogy a pszichológiából (lélektan!) a lélek (bár a teljesség miatt hozzá kell tennünk, hogy a kizáróan anyagelvű tudomány értelmezési keretét mostanra már több tudomány-terület több oldalról is elég intenzíven kikezdte…). És ezen a ponton érdemes kitérni a pszichológián belüli egyik legújabb fejleményre, ami hivatalosan-tudományosan a mai napig vadhajtásnak minősül: a családállításra.
Ez a Bert Hellinger munkásságából kiinduló csoportterápiás módszer azért egyedülálló, mert élményszerűen átélhetővé teszi a lehetetlent – mármint a racionálisan lehetetlent. A lehető legrövidebben összefoglalva ez annyit tesz, hogy a családfelállításokon a résztvevők számára leérzékelhetővé válik az egy adott ember családrendszeréhez tartozó személyeknek az adott témához kapcsolódó minden lényeges érzése, attitűdje, működése. Mégpedig úgy, hogy a résztvevők egyértelműen átélik, hogy „megjelenik” (bár valójában: a mindig-is-jelenvalóságból a ráirányított figyelem miatt „csak” tudatosíthatóvá válik) a komplex Lélekenergia-mező, és ebből az állításokban szereplők képesek adekvát információkat kinyerni testi érzetek, érzések, gondolatok, képek formájában. Elsőre szinte mindig döbbenetes és elképesztő ez az élmény. Annál is inkább, mert ha más állításában bennállva, képviselőként tapasztalja ezt meg valaki, akkor állítás után az adott egyén – akinek az állításában valamelyik személyt képviselte – fogja számára visszajelezni, hogy „működik a dolog”, vagyis olyan dolgokat érzékelt le és mondott ki, amikről nem is lehetett tudomása. Ha pedig a saját állításában éli ezt át, akkor lenyűgöző erővel hat majd rá az, hogy vadidegen emberek adekvátan jelenítik meg a saját családtagjainak a leglényegesebb tulajdonságait.
Mármost jelen témánk szempontjából ennek két lényeges következménye is van. Egyrészt, ha többször is megtapasztalom családállításokon, hogy egy adott ember a saját életében azért élhet át és/vagy okozhat másoknak fájdalmat, mert az együttszenvedő szolidaritás miatt lélekben „ott van” valamelyik felmenőjénél, és ennek a rokonnak a sorsa van kihatással itt és most az ő életére, akkor ez egy teljesen újfajta szempontot fog behozni az erkölcsi megítélésembe. Másrészt, mivel a családfelállításokon tömegesen megtapasztalódik, hogy van egy egységes energiamező, amelyik minősítetlenül eltárol minden információt és áthatja az egész életet, így ez automatikusan kihat a világszemlélet szükségszerű megváltozásán keresztül a társadalmi morálra is, hiszen élményszerűen átélődik, hogy van egy mindannyiunkat elhordozó és a saját szabályai mentén működő szubsztancia, amit akár Lélekenergia-mezőnek is nevezhetünk.
Mindezek – vagyis részben a horoszkópból kiolvasható lélekenergiák, részben a családfelállítások lélekmezejének a megtapasztalása – következtében a szabályetika „isteni parancs” jellegű, meghatározó törvényei az esetemben mindennapi, élő valóságok. A családállítás energiamezeje konkrétan megtapasztalhatóan útba-igazító: ez a „mindentudó mező” (Albrecht Mahr); a horoszkóp pedig az egyetemes rendszer-meghatározó energiák tervrajza, egyféle értelmezésben a bennünk működő archetípusok „kezelési útmutatója”. Jung az archetípust „mindent mozgató és átható univerzális princípium”-ként írta le, S. Arroyo (aki pszichoterapeuta, és asztrológus is) „a dinamikát meghatározó univerzális formasablon”-ként, vagy „transzcendentális energiakonfiguráció”-ként említi. Ha nem ennyire tudati-energetikai definíciót akarnánk adni, akkor viszont azt mondhatnánk, hogy horoszkóp a lélek dallamának a kottája (Szabó Linda), és innét tekintve a családállításokra, ezek az emberi személyiségnek, mint egyéni lélekfolyónak az optimálisabb áramlásához tudhatnak hozzásegíteni bennünket. Fenti meghatározások igazáról nap, mint nap meggyőződök, amikor egyéni életeseményeket, vagy társadalmi folyamatokat vizsgálva, összevetem őket az aktuálisan fennálló energiakonfigurációkkal, melyek leolvashatóak az asztrológiai módszerek segítségével éppúgy, ahogy a Lélekenergia-mezőben felállítva is tanulmányozhatóak. Az „isteni parancsok” ebben az értelemben nem mások, mint az életünket átszövő-meghatározó energiaminőségek mintázatai, amelyek teremtette kereteken belül bontakoztathatjuk ki a szabad akaratunkat.
A fenti „törvények” mindig működnek, és ezekre végképp érvényes az, amit a földi igazságszolgáltatás is átvett: a törvény nem tudása nem mentesít! Sajnos, nagyon szépen nyomon követhető a horoszkópot, mint útikalauzt használva, hogy társadalmi szinten mikor, melyik archetípusos energiát működjük alul, vagy túl, esetleg értjük félre; illetve egyéni szinten ki, melyik összetevőjével nincs/nem volt kibékülve. Ez többek között nagyon pregnánsan mutatkozik meg például az egyes pszichológiai elméletalkotók által létrehozott személyiségleíró elméleteken is: mindegyikük horoszkópjából leolvasható, hogy a komplex, archetipikus energiakonfigurációnak miért pont azt a – kisebb, vagy nagyobb – részét vélte alkalmasnak a teljes egyéniség megragadására, ami az adott módszer lényegét alkotja. Az asztrológiában a szerzői szubjektivitás – holisztikus személyiség-leíró rendszer lévén – ki van küszöbölve; azonban az interpretálói nincs! És mivel valójában mindig az értelmezési keretünk határozza meg, hogy a kapott-kinyert információkat miként hasznosítjuk, így könnyen belátható, hogy a pszichológia itt hatalmas segítségére lehetne az asztrológusoknak az emberi működésről és a szubjektív értelmezési keretekről szóló tudásanyagával – az önismeretről nem is beszélve. A társadalomnak pedig nagyon kellenének olyan hiánypótló funkciót betöltő személyek – részben átvéve a papság, az egyház korábbi meghatározó, ám mára láthatóan háttérbe szoruló szerepét –, akik segíthetnének a többieknek a hétköznapi élet útvesztőiben eligazodni (persze, az ilyen értelemben képzett papok, lelkészek éppúgy megoldást jelenthetnének, ld. pl. Gyökössy Endre, vagy Pál Ferenc munkásságát).
Míg a hivatalos pszichológia egyértelműen elutasítja (habár szakmai berkekben ettől még nem hivatalosan jó néhányan alkalmazzák) az asztrológiai alapelveket, és szubjektivitással vádolja a gyakorlóit, addig valójában az a helyzet, hogy az asztrológia leíró rendszere független az egyéntől; ezzel szemben az összes általam ismert modern, pszichológiai megközelítés magán viseli a megalkotója szubjektivitásának a kéznyomát. Éppígy, jelenleg még hivatalosan elfogadhatatlan a családállítás is, mert „elméletig megalapozatlan és nem tudományos”, jóllehet, a családfelállítás gyakorlatilag is megtapasztalhatóan adekvát eredményekhez vezető terápiás módszer (ld. Konkolÿ Thege Barna 2021-es vizsgálatát). Úgy tűnik az eddigi tapasztalatok alapján, hogy az erkölcsi hedonizmus azon elvárásának, hogy a legtöbb embernek tehessünk jót, az asztrológia és a családállítás is egyértelműen megfelel. Kezdeti szkepticizmusommal ellentétes ilyen vélekedésemet, többek között, az a rengeteg „aha-élmény” alakította ki, melyeket – semmivel össze nem téveszthetően – az emberek reagálásaiból érzékeltem az asztrológiai tanácsadások, illetve családállítások alkalmával. Az ismert egzisztencialista terapeuta, I. D. Yalom kérdőíves vizsgálatai világosan mutatják, hogy a legtöbb ember a terápiának azt a hatását tartotta magára nézve a legpozitívabbnak, hogy ennek segítségével önmaga új, mindaddig ismeretlen részeit fedezhette fel. Ez sokatmondóan egybecseng a delphoi jósda feliratával: „Gnothi seauton! (Ismerd meg önmagad!)” És a horoszkóp, egyedülálló módon, objektív tükörként, „lélekenergetikai röntgenként” képes segítségünkre lenni ebben a folyamatban, amennyiben megtanulunk vele bánni, és ugyanilyen „lélek-átvilágító” hatása tud lenni egy családfelállításnak is, teljesen új belátásokhoz segítve a résztvevőket.
Pontosan azért, mert a tudományok közül, minden jelenlegi ellenérzése dacára, a pszichológia áll a legközelebb ahhoz, hogy képes legyen számba venni a valóságnak, a létezésnek az emberi értelem elől ma még elzárt dimenzióit, talán ez lehetne az a tudományterület, mely katalizátorként hatva – nem pedig egyre inkább lemerevedve az „elismert tudomány” címért folytatott küzdelemben – a saját paradigmaváltásán keresztül útmutatóként szolgálhatna a többi tudomány számára. Bár látszanak már más területeken is repedések a „monista-materialista tudomány” épületén – gondoljunk csak a biológia morfogenetikus mező elméletére, vagy az atomfizikának a kvantumelméletből fakadó, racionalitás-feszegető értelmezési keretére –, mégis, az életünket új irányba terelő felfogás megszületéséhez, és elterjedéséhez talán éppen a pszichológiából kiinduló paradigma-váltás járulhatna hozzá – például akár a családállítás, mint fenomenologikus terápiás módszer aktív katalizáló hatásának a segítségével.
Ezek látszólag már nagyon távoli gondolatok a szűken vett etika témaköréhez képest, de az én esetemben pont ezek azok a kérdések, amelyek meghatározzák, hogy milyen erkölcsi, etikai elvek mentén tevékenykedek segítőként, pszichológusként. Itt, ennél a pontnál merül föl az etika (no meg, a bölcsesség) egyik alapkérdése: mi az, amit el kell fogadnom, és mi az, amin lehet változtatni? Pillanatnyilag úgy érzem, hogy amin lehet, és kellene is változtatni kollektív szinten, az a közfelfogás, a gondolkodásmód, amely ezt a fajta életstílust, létezési módot létrehozta, és amelynek ellehetetlenülése napról-napra nyilvánvalóbb. Amit el kell fogadnom, az a rendszerben, mint minden fizikai rendszerben meglévő tehetetlenségi nyomaték. Hogy ez 10, 20, vagy 50 évig, esetleg még tovább fogja-e vissza a változást, azt persze nem tudhatom (bár a közelmúlt egész emberi létet átalakító hatásaiból kiindulva gyanítható, hogy valóban egy új korszak küszöbén állunk…). És természetesen a kollektív szint megváltozása nem történhet meg küszöbérték feletti számú ember egyéni szinten végrehajtott metamorfózisa nélkül; így hát mindegyikünknek önmagánál kell kezdenie a munkát. Ezt fogalmazta meg C.G. Jung is oly módon, hogy „ha baj van a világgal, akkor baj van az emberekkel; és ha baj van az emberekkel, akkor baj van velem is”.
A felelősség témaköre a tudatosítással kezdődik, és a felelősségvállalással végződik. A kettő között először meg kell, hogy szülessen a vágy, majd a döntés, melyek eredménye lehet az akaraterő-fókuszálás, és ezt kell cselekvésbe átültetni ahhoz, hogy konkrétan és gyakorlatilag vállaljuk a felelősséget. Mivel úgy tapasztaltam, hogy az asztrológia sokkal komplexebb, és differenciáltabb leírása a létezésnek, mint bármi más, illetve segít tágabb összefüggéseiben is megérteni az életet és jobban megismerni önmagunkat, így valójában nincs más választásom, mint képviselni azt a véleményemet, hogy ez egy olyan világmagyarázat, amely tényleg rávilágít a lényegre. Továbbá, mostanra már láthatóan, a családállításokon megtapasztalható energiamező ugyanannak a – racionálisan nem könnyen akceptálható – szubsztanciának, létezőnek az állításokon keresztüli megmutatkozása-leképeződése, mint a horoszkópokban szimbolikus formában megjelenő komplex energiatér. Ebben az értelemben etikus az, ami abból indul ki, ami van. Úgy látom, pszichológusként és tanárként, asztrológusként és családfelállítóként az (is) a dolgom, hogy az ellenséges lövészárkok (pl. pszichológia és asztrológia, de akár orvoslás és természetgyógyászat) közötti kommunikációt elősegítsem, valamint az egyéni munkámban ötvözzem a különböző területek kínálta megismerési lehetőségeket.